06

Lorde - Glory and Gore

A vízzel teli pohár hatalmas csattanással esett a hideg parkettára. A hideg folyadék a világ minden egyes szegletébe végigfolyva töltötte be csurig a parkettát. Echo hangosan szitkozódva ontotta újra s újra a magában felgyülemlett haragot, melyet saját maga, s ügyetlensége iránt táplált. Egy rossz mozdultat és minden képes megváltozni, mit itt például ezzel a pohárral szemben. Ez volt az egyetlen olyan pohár melybe az ecseteket tárolta, ha éppen festeni támadt kedve. Már több éve vette hasznát, s használta fel újra, s újra. Lehet hogy furának hangzik, s egyben hülyeségnek is de valamilyen érzelmi szinten ragaszkodott ehhez a darabhoz, hisz ez is a készletéhez tartozott, mint a ceruzák, a hófehér lapok, az ezernyi árnyalatú festékek, mellyel különböző színeket vitt fel a vászonra, s egy felejthetetlen készült alkotni.

A sötétség már több órája letelepedett a városra, s talán már éjfél is elmúlt de ő még mindig a kezében tartotta az ecsetet, s újabb, s újabb vonásokat vitt fel a vászonra, megannyi élettel megtelítve. Elmondhatná magáról hogy egy különleges személy, hisz találkozott egy olyan emberrel ki nem mindennapi volt, ki különleges volt, de akkor ő maga miért lenne különleges? Ő nem lenne különleges, az a személy volt egyedi kivel találkozott. Kiről portért szeretett volna készíteni, csuklója járásával, kiről kattogtatni szeretett volna megannyi képet, mely az örökkévalóságig csillogna. Egyáltalán nem szeretett bele az ifjúba, talán a kinézetébe. Talán abba hogy a testét borító több ezer tűszúrásnak van valami jelentése. Melyet megszeretett volna fejteni, a fájdalmakkal teli múltat, s a hívogató, csillogó jövőt.
Az sem érdekelte őt hogy a földön végig folyó színes víz mindent eláztat, nem érdekelte őt a homlokán végig folyó, gyöngyözött izzadság cseppek se a füle mögül kikunkorodó kósza tincsek, csak a vászon érdekelte őt, mely a gyér fényből remek kilátást nyújtott az előtte elterülő tájra. De vajon miről festhetett? A fájdalomról? A boldogságról? Az érzelmek kavalkádjáról, vagy csak egyszerűen festett? Lehet egy tintapacát, megannyi élettel, melyet csak maga lát, és érez? Senki nem tudta, csak maga Echo.
- Echo - hallotta meg barátnője, álmos, s morgó hangját ki az ajtóban állva figyelte ahogy a lány tűzzel viszi fel a vászonra a parást. Hisz maga a vászon volt a fa, az ecset, a színekkel vegyítve pedig a parázs mely képes lángra lobbantani egy egész helyiséget. Echo ügyet sem vetve Angel-re fojtatta tovább a vonásokat, a tónusólast, és az egészet újra s újra.
Felőle akár most azonnal a világ is véget érhetett volna, az sem zavarta volna, ő most csak élni szeretett volna. És itt nem a bulikra kell gondolni, az alkoholra, és egyéb más káros szenvedélyekre, hanem őneki az élet az a vászon volt, s az ecset.

Az éjszaka kellős közepe volt, az óra ketyegője már hármat is ütött, mintha csak a szív pumpálná a vért - bumm-bumm-bumm -  újra, s újra egészen addig míg világ, a világ. Mintha egy véget nem érő álomba lenne, hisz már nagyon rég érezte magát ennyire elevennek. Mindig csak korlátok közé volt szorítva, mintha egy börtönben lenne, s Paul halála mindent megrezgetett. Rájött arra hogy az élet kegyetlen, s hogy minden egyes pillanatot kikel használni mert kitudja mikor történik egy hatalmas fordulat és ragad el téged a sötétség, végtelen bugyra.
Kedvenc regénye mögött egy olyan dolog lapult melyre most talán szüksége van.
Egy doboz cigaretta.
Még pár évvel ezelőtt vette, bizonytalan okokból, melynek okát már ő is elfelejtette. Csak volt, ez volt most itt a lényeg. Egy szálat kihúzva a fehér dobozból, vette ajkai közé a nikotin telt-házát, s a kegyetlenség sikolyát, és halálát egyben. Bár igaz hogy egy szál nem tesz kárt az emberei szervezetben, azon belül a tüdőben, de nem szeretett volna rászokni erre a "játékszerre", szerette volna hogy a művészet legyen a káros szenvedélye, ne pedig a cigaretta.
Az ablak elé sétálva fogta meg a kis doboz gyufát, majd egy szálat óvatosan kihúzva belőle a tűz forrását, pattintotta el hirtelen a szikrát s egy kisebb tűz keletkezett a kék felülete, majd pedig az a fára tovább terjedt. A dohány elé tartva a narancssárgán loholó tüzet keltette életre a démonokat, melyek elöntötték tüdejét, s egész testében hangos sikolyok keletkeztek.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok!
Talán több mint egy hónapja, hogy fejezetek nélkül hagytalak titeket. - És hát igen, elég rövid lett ez is, de azért jobb mint a semmi - És nem azért nem írtam mert nem volt időm (hisz az iskola 70% betegen töltöttem az ágyamban) hanem azért mert hatalmas ihlethiányban voltam. Az ihlet az megvolt az adott fejezetekhez, csak éppen írni nem tudtam.
Szóval nagyon remélem hogy innen újra minden egyenesbe jön, és bombázhatlak titeket a fejezetekkel.( A Design csak átmeneti, max. a téli szünetig marad, de utána leváltom!)

Liam,xx

Sorry!

Mint azt észrevettétek az utóbbi időben nem volt új rész. Ez nem azért van mert nincs időm írni, az életem hatvankilenc-százalékát itthon az ágyamban töltöm, beteg. Szóval időm annyi mint a tenger, hisz majdnem minden hónapban húzom az ágyat. Egyszerűen csak az itt a probléma, hogy egy hatalmas írói válság felhői csapkodnak a fejem felett.Az írói válságot itt nem az ihlet-hiányom alatt értem, hanem csak egyszerűen képtelen vagyok akár egy mondatot is levésni.Már többször ültem neki, egy-egy résznek, s kezdtem el írni de aztán átolvasva az elektronikus kukában végezte, száműzve a gépemből. 

Szóval, ezúton szeretnék bocsánatot kérni minden olvasómtól, kik a gép előtt ülve várják hogy mikor kerül fel egy újabb fejezet. Amint a felhők elpárolognak a fejemből, és kisüt a nap ígérem hogy hozok nektek egy újabb fejezetet. De addig talán be kell érnetek azzal hogy a blog téli-álomra vonul.

Szeret, s ölel titeket

Liam, xx

05

Birdy - Without A Word

*Pár nappal később*

A nap se ragyogott ma olyan fényesen mint szokott, s minden sötét színben pompázott, talán a világ is érezte hogy egy olyan személyt vesztett el ez a Föld kit mindenki szeretett. Ki nevetésével folyton mosolyt csalt az arcodra, s a legszürkébb napokon is képes volt színt vinni az életedbe. Talán Hazel ezért is szeretett

belé aznap az első egyetemi napon. 

Igazi mesebeli pár voltak, már a megismerkedésük is annyira mesébe illő volt, hisz mindketten megörültek a másik félél, s ebből is látszik hogy az élet igazságtalan s minden egyes percet ki kell használni, míg akkor is ha az nem vidám. Az élet rövid, s olyan életeket követel cserébe kik nem érdemlik meg a halált. Mint például Paul.

Még élnie kellett volna,hisz fiatal volt, és annyi lehetőség lappangott azokban a csodás zöld íriszekben. S Echonak látni a barátnőjét magába zuhanni nem a legjobb érzés volt a világon, ebben az egyben biztos volt, de próbált neki segíteni míg akkor is ha maga Echo már évek óta egy törött porcelán baba volt a kirakatban. Nem szerette volna ha barátnője is abba a kirakatba jutna hova ő.

Hallani szerette volna a lány csodálatos nevetését, szerette volna látni csillogó szemeit, nem pedig a megtört és szomorú barátnőt szerette volna látni.

De a gyász egy olyan dolog mely fájdalommal jár, s nem tudhatod hogy mikor lesz ennek vége. Lehet hogy holnap, hetek múlva, hónapok vagy évek elteltével nem tudhatod. De még is hiszel a sorsban, és várod hogy elmúljon, mint például az a mondás; Az emberek egész életükben várják a pénteket, a nyarat s a boldogságot.

Csak állt ott a fehér ajtóban s nézte ahogy barátnője a tükörbe meredve nézi magát. Szemei alatt a kialvatlanság karikái csillogtak meg, barna loknijait most egy -egyszerű kontyba fogta össze, s nyakában ott lógott a szerelmétől kapott medál, mely már teljesen a testéhez tartozott. Hetekkel ezelőtt még együtt nevettek egy kávézó teraszán, most pedig.., már csak ketten sírnak a harmadik sírja felett.

- Képtelen vagyok végig csinálni - szólalt meg annyi perc elteltével a sötét hajú lány monoton, kisírt hangja - képtelen vagyok őt elfelejteni, E - nézett az ajtóban meredő lányra, ki egy aprót bólintva hatalmasat nyelt.

- Nem is kell őt elfelejtened, örökké a szívedben fog élni - próbált mosolyogni, de hiába, nem ment neki. Nem szerette volna magát pont most játszani a lány, hogy minden rendben van mikor nem volt semmi sem rendben. A baleset óta, Echo szinte a lányhoz költözött és a nap huszonnégy órájában segít neki, mindenben. Még a tanulmányait is félre téve koncentrált a legjobb barátnőjére, ki most fejét a vállára hajtva, ölelte őt.

- Nem lesz semmi baj, én melletted leszek - nézett a könnyektől csillogó szemekbe a lány, s most az egyszer nem szeretett volna sírni, most ebben a pillanatban nem szeretett volna kudarcot vallani. Hisz már annyi kudarc érte őt legalább ebben a percben legyen erős, és próbáljon meg nem sírni, amúgy is a temetésen a könnyei utat fognak törni, és sírni fog. De akkor is a barátnője mellett lesz, és nem fog onnan mozdulni tapodtat sem.
A temető felé vezető kocsiút csöndben telt a két fiatal között, de hát mire is számítottunk hisz mindketten próbálták feldolgozni a lehetetlent, és emészteni a történteket. De nem szerettek volna feledni, ezt az egy dolgot nem szerettek volna. Hisz a feledés az egy olyan dolog mint a füst, mondhatni úgy is, az egyik pillanatban még előtted lebeg aztán jön egy erősebb fuvallat és örökre eltűnik. Csak hogy az emlékeket senki sem kaparinthatja meg tőlük, csak ezekbe élünk, itt zárkózunk el a külvilágtól és elevenítünk fel egy-egy jó, vagy akár rosszabb képet az elménkben.

Több százan jelentek meg ezen az úgymond rettentő napon, családtagok, rokonok, barátok, s távoli ismerősök is jelen voltak Paul örök nyugalom helyezésén, s mind feketébe öltözve gyászolták a világ egyik leghatalmasabb szívű emberét.
Echo, olyan szinte markolta barátnője kezét mely teljesen elfehéredett majd a koporsó elé érve tette a leány a kezét a fekete fából fabrikált fedélre. Egy apró könnycsepp gördült le akaratlanul is a szeméből, végig fehér orcájára - míg barátnője már keservesen sírt - majd a koporsó fedelén végezte az.
A szertartás elkezdődött, és a pap is belekezdett a beszédébe, a felhők takarta ég mögül ma még a napnak sem volt kedve kikukucskálni, de nem az a fajta idő volt hol esni kívánt csak egyszerűen egy komor szombatnak nevezhető rémálom volt. Szipogások hada töltötte be a temetőt, hol több ezer ember, tért nyugovóra egykor s mindenkorra, a testvére is itt nyugszik a közelben. El szeretett volna menni meglátogatni őt, hisz napról-napra egyre jobban hiányzik neki, pedig a szíve mélyén tudta hogy soha nem fog visszajönni a fiú..
Echo a barátnője oldaláról ellépve, tipegett oda a koporsóhoz és helyezett a fedelére egy hófehér rózsát. Mivel barátnője nem szeretett volna beszélni, ezért ő rá bízták a búcsúztató szöveget, mely eléggé nehézkesen ment neki hisz a sírás határa kerülgette.
- Paul egy nagyszerű ember volt - kezdett bele - Odaadó, hatalmas szívvel és lélekkel. Csodálatos kort élt meg, s megismerkedhetett egy olyan lánnyal kit az élete végéig, s tovább szeretni fog. Emellett családja, s barátai is olyan embert ismerhettek meg az oldalán, köztük én is, ki mindig képes volt felvidítani ha legrosszabb napjaidat élted, ki ha nem látta mosolyodat  elszomorodott, s ki meglátta az álcád mögött az igazi éned. Az évek során volt alkalmam megismerni őt, és a tények még jobban megerősítették az érzésemet az iránt hogy a világon nem lesz még egy ilyen ember, ki ennyire szerette volna az ő szerelmét, s a hozzátartozóit. Remélem békére lelt a mi hősünk, s  fentről mosolyog le ránk...

Miután véget ért a temetés, s az emberek szállingózni kezdtek a maguk dolgára Echo még egy kis ideig csak figyelte a sírt, és szemezett a felirattal, melyen a fiú születési ideje, s neve állt. A testvérének is természetesen hozott virágot, melyet markában szorongatott, de most ha elmegy oda akkor ki kell magából adnia mindent, s akkor az ő hangja fogja betölteni az egész temetőt. Hisz magányos volt, s a magány az egy olyan dolog mely közel áll a haldokláshoz.
- Remélem még nem késtem el, s te vagy az első ember ki megérkezett Paul temetésére - szólalt meg a háta mögött egy mély hang. A tengelye körül megfordulva egy nem mindennapi személlyel találta magát szembe. Hisz a fiút ki felé magasodott tetoválások borították a feje búbjától egészen a talpáig - ezt le merte fogadni.
- Ami azt illeti, elkéstél -  szólalt meg Echo, s még mindig képtelen volt levenni a fiúról a szemét, olyan különleges teremtmény volt, nem mindennapi.
Egy hatalmas sóhaj hagyta el a fiú torkát majd a sírkő elé sétálva helyezte le a frissen hozott földre a fekete rózsát..

---------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Hát megtörtént, találkozottak a blog főhősei, innen fog majd a történet úgymond beindulni. Remélem nem lett olyan rövid rész - hisz az előző bejegyzéshez panaszkodtak jogosan! hisz eléggé rövidre sikeredett az a rész - Csak azt szeretném mondani hogy köszönöm a kommenteket, meg hát úgy mindent!

xx, Liam

04

„Sikolt a zene, tornyosul, omlik

Parfümös, boldog, forró, ifju pára

S a rózsakoszorús ifjak, leányok

Rettenve néznek egy fekete párra.”

Lana Del Rey - Black Beauty

 Sors: Ez az egyetlen egy dolog melyet az emberek képtelen irányítani. Nem tudhatják, hogy esetleg mikor talál rájuk a szerelem, vagy lesznek felettébb boldogak, vagy akár szomorúak. Semmit sem tudnak, csak azt tudják, hogy létezik, és mindig közbe szól.

Rick pedig csak egyet szeretet volna az élettől, még pedig azt hogy úgy szeressék őt mint még senki soha. Évekkel ezelőtt mikor normálisan nézett ki akár a többi srác – élénk de még is fakó zöld szempárral, sötét hajjal, és tejfehér bőrrel –  Ő lenne a mostani szörnyeteg, kinek az évek során eléggé fura hóborjává vált a testfestészet.

Csodálatos mintákkal lehet díszíteni az emberi mi voltot, ezt minden földi halandó tudja, de csak pár ember tűnik ki a sorból. És kitűnni a sorból olyan mintha fekete bárány lennél, a hófehér bundájú bárányok között, vagy pedig gyalogos a futók között. Kitűnsz, először jól érzéssel tölt el az hogy más milyen vagy mint a többiek aztán szépen lassan tudatosul benned hogy te még is más vagy. És ez részben jó, de részben rossz is lehet.

Zombi srác, pontosan tudta milyen érzés ez.

Volt egy álma, melyet valóra válthatott, és az álma az az volt hogy a teste minden szegletét rajzok borítsák, és sikerült neki. De akkor még is miért volt szomorú?

Már lassan a harmincas éveit nyaldosta, és még most sem volt mellette senki sem, akit hűséges társának mondhatott volna. A magány teljesen belepte a szívét, és annak helyén pókháló nőhetett. Szülei, ki szerették őt, több évvel ezelőtt elhunytak így teljesen magára maradva élete mindennapjait, melyek kifejezetten egybefolytak. 

Egy poros lakásban lakott, Kanada egyik lepukkant negyedében hol a madár se jár – mondhatni egy elhagyatott házban éldegélt, és munka után kutatva bízott a sorsban, hogy végre megajándékozhassa őt is. Hisz nem volt olyan rossz ember mint mindenki azt hitte, kifejezetten kedves volt, és meleg szíve volt. A kislányok kik vele szembe jöttek az utcán először megijedtek tőle, de nem ismerték a történetét, hogy miért is lett ilyen. De mondjuk egy kis gyermeknek nehéz lenne elmagyarázni azt hogy miért is néz ki ez a bácsi, így néz ki és kész.

De senki sem tudta, hogy mit érezhet legbelül...

A nap már csodálatosan világított az ég tetején, ezzel teljes életbe borítva a világot. Echo pedig a vonat halk zötyögését hallgatva a város felé vette az irányt, pontosabban a nagybetűs Kanada felé, mely olyan tárházak kínálata volt mint például; fényűző szállodák tömkelege, fenséges éttermek otthona, és a jazz és a bárok ágya. 

De most nem ilyen helyre tartott, nem mintha vala is szeretett volna járni kocsmákba, vagy egyéb szórakozó helyekre. Vagy mondjuk estéit különböző hotelekben töltötte volna, semmi ilyesmiről nem volt ő. Ő egy normális művészlélek volt, normális élettel.

Az élet problémái melyek súlyként nehezedtek törékeny testére, szinte érezni lehetett alatta a súlyt mely megnyomta a szívét. De legfőképpen egyetlen egy dolog hiányzott az életéből: A szerelem.

Hisz már a barátnője is megtalálta maga mellé a társat, kit örökké szeretni fog, de ő még mindig itt ült magányosan, és az elsuhanó tájat figyelte. Ölében kamerája nyugodott mellyel csodálatosabbnál csodálatosabb képeket tudott fabrikálni, hátán pedig a fekete táskája nyugodott, melyben projektje és rajzai aludtak.

Haja hullámos tincsekben omlott a vállára, melyeket az éjszaka szabadon hagyva szabad utat kaptak, hogy ilyen csodás sötét loknikká alakuljanak. Arcát a nap melengette és világította meg csodálatos arccsontjait melyek teljesen káprázattatossá tették a lányt. Ha az emberek megnézték őt egy kifinomult szépséget láttak a lányban, ki törékeny volt mint a porcelán. Tejfehér bőrével, telt ajkaival, és gyönyörű szemeivel akár egy mesébe is beléphetett volna mint hercegnő. De ő a saját tündérmeséjét próbálta felépíteni mely olyanokból állt mint az egyetem elvégzése, galéria nyitása és a szerelem.

Talán az első kettő még menni is fog neki, hisz a képességeiben még sohasem csalódott, de az utolsó dolog a szerelem, az nem az ő műfaja. 

A merengő pillanatok hadát megtörve telefonja kezdett eszeveszettül zakatolni a zsebében, barátnője hívta. A zöld gombot megnyomva a túlsó félen lévő lány szipogós hangjával találta magát szemben: - Echo, nagyon nagy baj van.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Nagyon szépen köszönöm Sophie T-nek és Katie Boo-nak a kommenteket, és Dorkának különösen az ihletet amit kaptam tőle! Igaz a feliratkozók száma nem növekedett, de remélem hogy a közeljövőben e szám is növekedni fog, ha meg ha nem akkor nem.

xx, Liam

03

The Neighbourhood - Afraid

Az emberek mindig külső alapján ítélnek meg először,és talán ez az egyik legrosszabb érzés az egész világon. Mikor nem ismer, de a külsőd, a kinézeted alapján elítélnek, úgy hogy még egy szót sem szóltak hozzád.
Rick, természetesen már hozzászokott ehhez, de még is valamilyen szinten rosszul esett neki hogy úgy ítélték el hogy egy szót sem váltottak vele.
Már elég régóta ücsörgött bent a kocsmában, vagyis nem kocsmának mondható helyiségnek, hisz eléggé remekül nézett ki ez a kis helyiség.

Ellenben vele Echo épp hazafelé tartott tömegközlekedéssel, nem lakott messze a várostól, de nem is bent a közepén, a szívében lakott a helyiségnek. Szeretett itt élni, szerette Kanadát, hisz különleges helyet foglalt el a szívében.
Mikor még kicsiny gyermek volt akkor költöztek erre az országrészre a családjával.
Úgy emlékszik arra a napra mintha csak tegnap lett volna, pedig azóta nagyon-de nagyon sok év telt el, de az emlékek örökké vele maradtak.
Egy tragédia végett hagyták hátra a kis várost ahol laktak, de arról a tragédiáról senkinek sem beszélt, úgy érezte képtelen beszélni róla annyi év eltelte után is. Csak magába fojtotta, és várta a megfelelő embert kinek elmondhatná.
Csak hogy nem volt olyan ember.
Igaz, barátai mindig mellette álltak főleg Angel, de még ezt ő sem tudta róla.
A busz halkan zötyögött alatta, fülében pedig a The Neighbourhood egyik dallama csengett. Mindig is fontos volt neki a zene, hisz általában mikor valamelyik festményén, vagy rajzán dolgozott zenét hallgatott. Bár mondjuk mindig zenét hallgatott.
Mikor aludt, mikor felkelt, mikor utazott, és mikor az érzelmeit adta ki. A zene mindig ott volt mellette, és sosem hagyta cserben, mint mondjuk Lucas.
Mostanában egyre többet gondolok rá - Nem volt rózsás a kapcsolatuk, de azért szerette a lány őt, és hatalmas teret töltött be a lány életében.
De hát minden jónak egyszer vége szakad, de még is kibaszottul hiányzott neki.
Szerette, de túl kellett volna már lépnie azon a kapcsolaton, de nem volt kivel. Nem volt olyan ember kivel túlléphetett volna, minden rá emlékeztette. A festővászonra vetett képek, a nap sugarai a takaróján,emberek azt mondanák rá hogy megörült, pedig nem.
Nem volt örült.
Ő volt az a személy, kire nem mondhatni hogy örült volt, csak egyszerűen szeretetéhes ember volt, kinek hatalmas szeretet kell..


Holnap Hétfő - tért magához a gépe előtt, mely annyit jelentett hogy iskola. Szeretett tanulni, de inkább a művészetekre koncentrált Echo, és épp ezért is szeretett volna az egyetem után elhelyezkedni mondjuk főállású fényképészként, vagy pedig egy szalont nyitni ahol a műveit állítsák ki.
Álmok.
Kiskorától kezdve szeretett a kezébe fogni ecsetet, ceruzát és még sok eszközt de sosem gondolta volna hogy itt fog kikötni. Egy teljes ösztöndíjjal a Dalcrest Szépművészetei Egyetemről fog kilépni, a valóvilágba, mint fiatal felnőtt ki a lábán próbál majd megállni, a világ haladása mellett.
Az első dolga talán  egy kiadós alvás lenne, de An mellett nem hinné hogy sikerülne. Hisz barátnője a nap huszonnégy órájában pörög, és mellette nem lenne nyugta.
Az íróasztalán lévő képkeretre meredt melyen ő és a bátyja volt, félt kimondani de a testvére rákos volt, és sok sok évvel ezelőtt meghalt.
Nem szerette volna elfogadni ezt annyi év után, de képtelen volt megbékélni azzal hogy testvére - kit a világon mindenkinél jobban szeretett - nincs többé.
Többé kevésbé ezért is költöztek el Angliából, Kanadába. Eléggé nagy távnak tűnik, épp ezért is volt muszáj alkalmazkodnia olyan hamar, és hátrahagyva a régi életét kezdeni egy újat. Bár igaz, mondani könnyű, de megtenni már nehezebb, és ezt ő is tudta.

E - ordított a barna hajú kislánynak, egy nála magasabb, és idősebb kék szemű fiú.
Csodálatosan nézett ki, hófehér bőre ragyogott a napfényben, sötét haja olyan volt mint az ében, és víz-kék szeme pedig a boldogságtól csillogtak. Talán itt még nem is sejtették hogy mekkora baj van, egészen addig míg a fiú állapota rosszabb, és rosszabb nem lett.
Az egykor mosolygós srácból kivel a kertben játszott mindennap, szomorú, és megtört tizenéves kamasz lett.
Szeme mosolya eltűnt, és már csak a szomorúság lappangott benne. Nem mondhatni hogy kínok között hunyt el, hisz otthon a saját ágyában hajtotta a fejét álomra.
Gyökeresen emlékszik a lány arra a reggelre, mikor beszaladt hozzá hogy felébressze, és soha többé nem nyitotta ki kék pupilláit a fiú.
Alig múlt tízéves de tudta hogy soha többé nem fogja látni a legjobb barátját, és nagyon nehezen is dolgozta fel a tragédiát. Hisz egy tízéves, mosolygós kislányról beszélünk, ki mindig nevetett és a nap huszonnégy órájában boldog volt.
Talán ha a testvére most is élne, akkor még ma is olyan boldog lány lenne, mint akkor volt, nem pedig a művészetbe temetné a bánatát.
Hisz a művesztben olyan megnyílvánulásai voltak, mint a harag, düh, és a szomorúság. Volt már hogy elveszettnek érezte magát, ekkor óceánt rajzolt, ahogy a habok mossák a partot, és ő is velük újra  s újra megfullad a bánatában, és a szomorúságában.
Épp ezért szerette a művészet megannyi formáját, mert mindig volt olyan eszköz amiben kifejezhette az érzéseit..

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Sziasztok! Tudom hogy eléggé sokat késtem ezzel a résszel, de valahogy képtelen voltam írni, meg hát ott volt a suli.. - Nem akarok magyarázkodni annyit, csak megszeretnék köszönni mindent, azoknak akik feliratkoztak, és kommenteltek. Imádlak titeket! A rész kapcsán nem lett olyan izgalmas, amolyan átvezető rész lett, de hát ilyen is kell.

xx, Liam

Thank you!

Sziasztok!

Sajnos most nem egy új résszel érkeztem, hanem egy bejelentéssel mondhatni úgy is. Előre leszögezem hogy nem zárom be a blogot,nincs annyi pénz a világon hogy én ezt a blogot lehúzzam a WC-n mint a többi tízezret amit létrehoztam.

Mikor létrehoztam ezt az oldalt, és ezt a történetet a fejemben, nem hittem volna hogy a második fejezetre ennyi érdeklődöm lesz, és olyanoktól kapok kommentet mint Sophie T. és Katie Boo. - Tényleg, ez számomra nagyon-de nagyon megtisztelő volt - és lesz az utóbbi időkben, remélem - hogy ők kommentelnek az én részeimhez. Persze a többi tagot is oly' annyira imádom mint őket.

Nem tudom, tényleg még klaviatúra alá vetni sem, hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok nektek, DE! meg kell értenetek azt hogy nem leszek képes hozni a részeket úgy ahogy szeretném majd. - Több mint valószínű.

Hisz ezenkívül, van még kettő blogom mellyel ugyanannyit szeretnék foglalkozni mint ezzel a bloggal. Szóval, ha engedi az időm akkor természetesen írni fogok, és nagyon remélem hogyha péntek este- ha nem lesz jobb programom - akkor írni fogok, és szombatra próbálok majd mindig időzíteni részekkel. 

Szerintem ezzel nem csak én vagyok így, hogy itt az iskola és orrvérzésig kell nyomni mindent. Mert nekem több mint valószínű addig kell, hisz új suli, új emberek, új módszerek. Szóval, nem kell bemutatni pár embernek az iskolaváltás nehézségeit remélem..

Ettől függetlenül tényleg nagyon igyekezni fogok, hogy a legjobbat hozzam ki ebből a történetből, mert számomra ez nem mindennapi, és remélem ti is velem együtt érzitek át hogy milyen örömmel írok nektek!

Nagyon remélem szép évetek lesz, és velem fogtok tartani továbbá is!

02

Thomas Jack feat. Adrian Symes - The Final Speech

Egy férfi sétált el Echotól nem messze, hatalmas fültágítókkal,piercingekkel és tetoválásokkal volt megáldva. A gépét a kezében tartva szaladt oda hozzá, majd szólította le őt illő módon. - Szia, ne haragudj hogy csak így rád török, de szeretném ha megtisztelnél engem azzal hogy lőhetnék rólad pár képet. - mutatta fel a kis gépet a kezében a lány, a végén nehogy rosszat gondoljanak róla. Elővette legkedvesebb mosolyát, és a srác arcát kezdte fürkészni. 

Az arca egyik oldalán egy '21' feliratú tetoválás állt, melyet talán csak a tulajdonosa érthetett meg. A későbbiekben Echo is szeretett volna tetoválást, de sose tudta hogy milyen lenne a számára megfelelő darab. - Így hátrahagyva ezt a fura fellángolását a munkájára fektette az érdeklődését, melyet imádott és soha nem tudott megunni. A gép kattogtatása mellett, nagyszerűen rajzolt, és festett, nem hiába vették fel őt a Dalcrestre teljes ösztöndíjjal.

Remek lehetőség volt számára, és ő természetesen élt ezzel a lehetőséggel, hisz ki nem hagyta volna, még ha Föld teljesen össze is omlik. - Na jó, akkor talán ki hagyta volna, hisz még is a Földről beszélünk. - Na benne vagy? - kérdezte a lány, gyermeki kíváncsisággal. Mindig is szeretett megismerni új embereket, még ha nem is meséltek magukról sokat, a képek alapján úgy érezte egy kicsit közelebb került az illetőhöz. 

- Talán akkor benne vagyok, ha eljössz velem egy randevúra. - mosolygott rá kacéran a férfi, mire a lány teljesen lefagyott, és csak bámult maga elé. Ő?!És egy randi?! - Ugye ez csak egy vicc? - kérdezte magától, de hát a munkája volt a tét, és hogy minél jobb képeket készítsen. Nem arról van szó, hogy a projektért ott hagyta volna az ártatlanságát, de egy randi senkinek sem árthat meg. - Miért is ne.. - szólalt meg félénk, és elhaló hangon a vele szembe tornyosuló lány.

A fiú egy hatalmas mosolyra húzta az ajkát, belül szinte majd kicsattant hisz nem mindennap találkozik ilyen ártatlan, és szép lánnyal mint Echo. 

Miután telefonszámot cseréltek, a lány boldogan, ám még is félve ballagott vissza barátnőjéhez ki a szökőkút szélén ült és érezte az arcát simogató lángokat melyek a Napból áradtak.

- Elhívott randira - felelte.

- Micsoda?! - szinte visított Angel, mikor megtudta a hírt, szemüvegjét pedig egyből lekapta szemei elől, hogy szemügyre vegye barátnőjét. Először nem hitt a fülének, azt tudta hogy a lány nem viccelne ilyennel, de általában Echo nem szokott elfogadni egy ilyen ajánlatot egy idegen férfitól. - Ettől most ribanc lettem? - kérdezte, mire An hatalmas nevetésbe tört ki.

- Dehogy lettél az.

- Akkor jó. - fújta ki a levegőt megkönnyebbülve, majd barátnője kezét összekulcsolva sajátjával sétáltak tovább a városkában.

Az emberek akaratlanul is megbámulták a tetoválásokkal szórt srácot. Mondhatni hogy olyan volt mint egy muffin tele cukormázzal, egy nagyon, de nagyon erős, és félelmetes muffin. - Az idők során már megtanulta kezelni az emberek mutogatását, vagy a bámulását, és így már nyugodtan kitudott lépni a nyílt utcára.
A kisgyerekes édesanya, ki kézen fogva sétált gyermekével eléggé ijedt képet vágott, mikor meglátta hogy egy csontváz közeledik a gyermeke, és felé, így hatalmas kitérővel folytatta tovább az útját, mely bárhova is vezetett.
Rick-nek egyáltalán nem esett jól hogy az emberek így bánnak vele, de nem volt mit tennie, hisz ő már örökké ilyen marad, és ez ellen nem tehet semmit sem, ezt ő maga is tudja. Hacsak, nem szeretne nap mint nap több réteg alapozót magára kenni, mely eltüntetné a "sebeket". De azt szerette volna legkevésbé, különleges kinézete mellett még kirívóan is öltözködött, sosem próbált ki más színt a sötét színeknél, nem mondhatni hogy a sötét oly sok árnyalatát használta, csak egyet hordott.
A Feketét.
Hisz hogy nézne már ki egy olyan ember mint ő, mondjuk rózsaszínben, vagy világoskékben?!Nevetséges lenne, és ezt ő maga is nagyon jól tudta.
A sarkon befordulva egyenesen a bár felé vette az irányt, hol nap -mint nap talált magának menedéket. Nem mondhatni hogy szerették őt itt az emberek, de elfogadták olyannak amilyen. A csapos, kit Paulnak hívtak talán még kedvelte is a férfit, hisz egyre többet beszélgetett vele, és kerültek szóváltásba különös témákról.
Melynek személy szerint a Zombi Srác is nagyon örült, hogy végre valaki szóba áll vele.
Belépve a helyiségbe, melegség fogadta őt, mely arra késztette hogy rögvest levegye a vászon kabátját.
Miután mindez megtörtént, a bárpulthoz csoszogott, hol leült egy székre, és várta hogy mikor bukkan ki Paul szögletes arca. - Ma nem voltak olyan sokan a bárban, mint péntekenként szoktak, csak kettő csinos lány ült a pultál kik meglehetősen csodálatosan festetettek. Az egyik különösebben megdobogtatta a mi szörnyetegünk szívét, hófehér bőre volt, ébenfekete haja, és gyönyörű rózsa-vörös ajkai. Pont mint Hófehérke - gondolta magában a fiú..
De hisz ki szeretne bele egy ilyen szörnyetegbe mint Ő? Senki..

...........................................................................................................................

Sziasztok!El sem tudjátok hinni - még szavakba se tudom önteni - hogy mennyire, de mennyire hálás voltam annak a kettő darab kommentnek amit kaptam. Míg a sablon blogok kapnak több tíz kommentet, addig én azzal a kettővel is nagyon-de nagyon hálás voltam, főleg hogy az egyiket Sophie T-től - IGEN TŐLE! - a másikat pedig, Katie Boo-tól - istenem, mikor megláttam majdnem sírva fakadtam*fangirl* - kaptam!
Nagyon, de nagyon hálás vagyok annak a kettő embernek - ISTENNEK - hogy kommenteltek a blogom első fejezetéhez!
Remélem megismerhetek ez által új embereket, és kapok pár kommentet, és a feliratkozók száma is majd idővel növekedni fog!
Imádlak titeket!